Kezdőlap › Blog

2026. november 8.

A mi világunk karmestereiről

Évtizedek óta próbáljuk pótolni egy szimfónia hiányait és disszonanciáit, amelyre egyre perverzebb módon kaotikusan és önpusztítóan „táncol” a világunk, azáltal, hogy lecseréljük a zenekart vezető „karmestereket”… bár a zenemű katasztrofálisan rossz, mi mégis ragaszkodunk ahhoz a hithez és reményhez, hogy egy „gondviselésszerű” karmesteri tehetség, aki teljesen közömbös saját sikere vagy akár túlélése iránt, „újító” és „forradalmi” értelmezést fog adni ugyanazoknak az akkordoknak. Azt mondják (nem tudom, kitől ered: Albert Einsteintől? Rita Mae Browntól?), hogy aki makacsul ugyanazon az úton halad, remélve, hogy máshová jut, az őrült… vagy ostoba! Újra ugyanazon az úton fogunk haladni? Őrültek vagyunk? Ennyire ostobák vagyunk? Vagy…

Mozart Requiemje. Pompás! Teljesen pompás! De… ugyanaz a szimfónia, két karmester – Celibidache és von Karajan, két teljesen eltérő élmény: Celibidache transzcendens élményként közelítette meg a Requiemet, rendkívül lassú tempókat alkalmazva, hagyva, hogy a hangzás lélegezzen és spirituális értelmet nyerjen az akusztikus térben. Ezzel szemben von Karajannál az abszolút esztétikai tökéletességet találjuk – szinte matematikait, egy grandiózus, áradó, erősen csiszolt és kifogástalan legatótól uralt zenekari hangzást. Az egyiknél a fenségest találjuk, a másiknál a tökéletességet — tökéletes kiegészítés!, mert az alapvető különbség a célban rejlett: az első az egyedi pillanat transzcendens és organikus igazságát kereste, míg a másik egy utolérhetetlen technikai kifinomultságú, monumentális hangzásarchitektúrát épített fel. Celibidache – a zene „pap-filozófusa”, von Karajan – egy zseniális mérnök.
És mégis ugyanarról a kottáról beszélünk!, igaz? Ugyanarról!

Amit mondani szeretnék a mostani politikai és geopolitikai kontextusban (mert nem fogok most hirtelen Iosif Sava szerepébe bújni – az idősebbek tudják, kiről beszélek) az, hogy a mi abszurd előadásunk rendezői változatlanul mindenféle „karmestert” kínálnak fel nekünk, többé-kevésbé tehetségeseket… valójában egyre gyengébbeket, sőt egyenesen hamisan éneklőket! És ez nem csak nálunk van így…

Vegyük például… „a demokrácia világítótornyát” és „a szabad világ vezetőjét” – az USA-t!
Milyen kínálatuk volt a legutóbbi elnökválasztás alternatív plakátjain? Donald Trump és Kamala Harris. Mindegyikük valami teljesen más, látványosan más dolgot ígért, nem? És én hittem a plakátoknak… tényleg elhittem, hogy Donald Trump valami „újat” hoz, valami „mást”, mint Kamala. Két kézzel rá szavaztam volna Trumpra, ha amerikai lennék.

A valóság? Csak hangsúlybeli különbségek, nyomatékos hangnemben azon a bizonyos „csak két nem létezik” téma körül — hú, elképesztő, ki gondolta volna… — és hosszú akkordok a „béke” nevű moll árián! a többi ugyanaz a „kotta”. Semmi igazán „új”: ugyanaz a birodalmi dallamvonal, hangsúlyos „én így akarom” és „ha megtehetem, megteszem, mert megtehetem” hangnemekkel, ugyanaz a hatalmas harcias ária — igaz, más hangsúlyokkal —, a Közel-Keletre nyomva és lágyabban, de mindig jelenlévő módon Ukrajnára… ugyanaz a teljes közöny a Gázai öldöklés nevű „háttérzaj” iránt. És a példák folytathatók. Ahogy mondtam: ugyanaz a kotta! Sőt, még néhány előadóművészt is átvettek a „konkurens” zenekarból, mint Scott Bessentet — aki 2011-ben házasodott össze John Freemannel (igen, egy férfival!), két, béranyák segítségével született gyermek „apja”, egykor sikeres Wall Street-i befektető, aki emellett George Soros alapjának befektetési igazgatójaként is dolgozott… QED!

Most pedig az amerikai „néző”, akinek a Donald Trump által vezényelt koncertre szóló belépőjegye minden egyes eljátszott hanggal egyre drágább lesz, zavarba jőve a tanúsított karmesteri aktus kontraproduktív banalitásától, siet kimenni a teremből, hogy jegyet vegyen arra a „koncertre”, amely elől eredetileg menekült… de amely, ismétlem, ugyanazt a kottát játssza — azt a siralmas szimfóniát, amely egy haldokló birodalom tragikus történetét írja le, amely kész az egész világot magával rántani abba a verembe, amelyet saját maga ásott.

Európa? Ugyanaz a történet, variációk ugyanazokra a kottákra, más „koncerttermekben”! mindenhol „Más álarcok, ugyanaz a darab, más szájak, ugyanaz a skála”, ahogy a Költő zseniálisan mondta vagy 150 évvel ezelőtt.

Mit akarok ezzel mondani? Ahhoz, hogy „művészi élményt” váltson, a „nézőnek” nem ugyanazt az előadást, ugyanazt az új „karmesterek” által vezényelt szimfóniát kell választania, bármilyen „gondviselésszerűnek” is tűnjenek azok… a végén ugyanahhoz a „déjà vu” érzéshez fognak jutni, csak az „új” „karmesteri előadások” „jegyeiért” egyre nagyobb kiadásokkal.
Úgy tűnik, az európai nézők megértették ezt: ezért követelik zajosan, néha egyenesen erőszakosan a kotta radikális megváltoztatását! Az emberek egy másik „szimfóniát” akarnak és követelnek, nem csupán új „karmestereket”, akik többé-kevésbé „tehetségesek” vagy akár „gondviselésszerűek”.

Nos, egy ilyen kottát a nulláról kell megírni… egy üres papírlapról, amelyre maguknak a „nézőknek” kell feltétlenül elkezdeniük felépíteni és megkomponálni az új „szimfóniát”! Ha ezt a „kompozíciót” nem mi fogjuk megírni — mi, polgárok, akik mindenért fizetünk, a zenekartól a karmesterekig és a koncerttermekig —, akkor ugyanazok fogják megírni, akik a már túlságosan is ismert „kottákat” is megírták, és akik kiválasztják a „gondviselésszerű” „karmestereket” is, akik „új”, „forradalmi” értelmezéseket kínálnak nekünk ugyanarról a nyomorúságos kottáról.

Nagyjából erről szólt az «A Harmadik Köztársaság» című könyvem is, amelyet megvásárolhat a https://atreiarepublica.ro/hu/index.html oldalon vagy az Alexandria Könyvesboltok weboldalán.
És nem, ez a bejegyzés nem egy személyes mű reklámozása, egy olyan könyvről van szó, amely, sajnálom, biztosíthatom önöket, nemhogy anyagilag nem fog felvirágoztatni, de egyetlen lejt sem fog hozni a pénztárcámba… ez csupán felhívás arra, hogy együtt keressük meg annak az új szimfóniának a dallamvonalát, amelyet kötelességünk megírni magunk és gyermekeink számára, egy olyan szimfóniát, amely jobban az ízlésünknek és érdekeinknek megfelelően van megírva… és amely kevésbé disszonáns azokkal, amelyeket a világ többi részén már megírtak, abban a világban, amelyet mi kevésbé vagy annyira kevéssé tartunk „civilizáltnak”!

Ellenkező esetben meg kell tanulnunk elfogadni, hogy minden egyes új „karmester” „újító” előadása után azt mondjuk magunknak, ahogy a Költő mondta:

„Hányszor csalódva, soha többé
Ne várj, s ne félj, hiába.”